2013. augusztus 28., szerda

Madness shared by two

augusztus 28, 2013 0 Comments

Az emberi elme sötétsége mindig is érdekelte az embert. Mindenkit érdekel, hogy kiből miért lesz hidegvérű gyilkos, mi veszi rá az illetőt szörnyű tettek elkövetésére. Egyáltalán a gyilkolásra. A filmtörténet egyik legemlékezetesebb, érdekes figura Hannibal Lecter, akit A bárányok hallgatnak-ból ismerhet a nagyérdemű. Az NBC és az AXN közös koprodukciója, a Hannibal az ő alakját kelti életre. Amúgy a sorozatra először anya hívta fel a figyelmemet, majd Cleo és Mira vett rá a megnézésre. Nekik köszönöm az ajánlást.

Tartalom:
"A zseniális forgatókönyvíró Bryan Fuller (Hősök, Halottnak a csók), és a neves rendező David Slade (Alkonyat- Napfogyatkozás, A sötétség 30 napja) közösen keltették ismét életre Hannibal Lectert. Az új, epizódonként egy órás sorozat, Thomas Harris regényeit dolgozza fel, és a két főhős, Will Graham, a fiatal tehetséges profilalkotó FBI-ügynök, és Dr. Hannibal Lecter, az elismert pszichiáter megismerkedését és kialakuló barátságát mutatja be. A Hannibál történet kezdetének kezdeténél járunk. Will Graham-nek ekkor még fogalma sincs róla, hogy idővel Lecter sorozatgyilkos, és az ő legádázabb ellenfele lesz..."

Forrás: Port

Mielőtt bárki is elkezdené ezt a sorozatot érdemes tudnia, hogy ez egy thriller és nem bűnügyi sorozat. Természetesen a gyilkosság és a nyomozós is jelen van, de nem ez a lényeg. Ezt azért fontos leszögezni, mert személyes tapasztalat. Úgy ültem le, hogy bűnügyi nyomozást vártam, így szokatlan volt, hogy egyes ügyeket hamar megoldottak, több időt vittek el a párbeszédek. És közben ott volt Will bűnügyi rekonstrukciós jelenetei, melyek azt sejthették, hogy egy A mentalistához hasonló történet vár ránk. Aztán sokáig nem lehetett eldönteni, hogy Will vagy Hannibal-e a főhős. De végül minden homályos rész kitisztult, ezt főleg az utolsó rész fényében jelenthető ki. A történet egy thrillert mesél el, csak itt nem feltétlen mindig a gonosz fejébe láthatunk bele, hanem a nyomozóéba is: miként hatnak rá az esetek, hogyan tudja mind ezt kontrollálni. És ha mindkét fél elméjével megismerkedünk, akkor ki is a főhős? A cím szerint Hannibal, az első rész alapján viszont Will az. De inkább a párosuk a főhős. Hasonlóak de mégis különböznek. Olyan, mintha egymás pszichoterapeutái lennének, csak az egyik tudatában van ennek, a másik nem. Hugh Dancy és Mads Mikkelsen párosa különösen átélhetővé és fantasztikusan alkotta meg ezt a párost. Dancy hihetően adja vissza a megzavarodott embert, Mikkelsen pedig minimalista játékával remekül megformálja Hannibal hidegvérűségét és manipulatív természetét. Egyikük mindenképpen érdemelt volna egy Emmy-jelölést.


A legelejétől kezdve olyan érzésem volt, mintha egy művészfilmet néznék. A gyilkosságok mint egy-egy megkomponált abszurd és elborult festmények lettek volna (azok is). Hannibal konyhája egyszerre ínycsiklandó és undorító és ez mindenféle képi utalás nélkül éri el. Egyszerűen egy-egy finom utalással tudatják a nézővel, hogy a serpenyőben nem biztos, hogy sertés oldalas rotyog. És ezek a finom filmi játékok nem csak Hannibalra, hanem Willre is kihatnak. Nagyon ritkán adnak mankót a képernyőn Will vízióihoz, a legvégén nem hogy ő, de már mi magunk se tudjuk, hogy mi valós és mi nem. Valahogy így hiteles. A vizuális hatáshoz még nagyban hozzájárul a gondosan kiválasztott klasszikus szerzemények, melyek fokozzák a hangulatát az egésznek. És ez az első dolog, ami meg fogja a nézőt ebben a sorozatban (persze ha fekszik neki): a letisztult, de mégis beteg hangulat. 

Összegezve, a Hannibal nem egy rossz sorozat, sőt kifejezetten kellemes színfolt a jelenlegi mainstreamben. Az eleje döcögősen indult, ami számtalan nézőt elijeszthetett, de azt mondom, érdemes kivárni, hiszen kicsit sokkoló, elgondolkodtató történet tárul elénk művészfilm-i tálalásban egy remek színészpárossal. Azonban még nem jelenteném ki, hogy ez az idény egyik legjobb sorozata. Ennek még kicsit kell forrnia a fazékban, de egy 8/10-es pontszám megelőlegezhető. 

2013. augusztus 21., szerda

Az ezredik nyár

augusztus 21, 2013 0 Comments

Örök kérdés, hogy miként érdemes előrébb jutunk azon a bizonyos úton, az életen: egyedül vagy egy társsal? Örökös magányra vagyunk kárhoztatva vagy megoszthatjuk mással sorsunkat? Az AIR erre a kérdésre próbál választ találni egy kedves, de igazán szívszorító anime során. Az ajánlást köszönöm Necoticának.


Tartalom:
"Kunisaki Yukito egész életében egy legendát kergetett (mint összes eddigi családtagja), melyet még édesanyjától hallott gyermekkorában, egy lányról, aki a felhők felett szárnyal és minden ember szomorúságát kell magával hordoznia az idők végezetéig.... Hosszas utazgatás és keresés után végül egy furcsa kis tengerperti városban köt ki, ahol találkozik Misuzu Kamino-val, a furcsa és kissé ügyetlen lánnyal, akire (a lány álmai alapján) meglepően jól ráillik a legenda leírása..."

Forrás: Animeaddicts

A történet felépítése mindenképpen érdekes. Ha nagyon akarjuk a tizenkét epizódot három részre lehet osztani. Az anime első felében a kisváros lakóit ismerjük meg Yukitón keresztül. Mindenkinek vannak titkai, saját démonai, amelyeket Yukito segítségével végül leküzdenek. A második részben Misuzu és Yukito barátságát ismerjük meg, és annak elmélyülését láthatjuk. Viszont örök kérdés, hogy a fiú tud-e segíteni Misuzunak és így beteljesíteni sorsát? Spoiler veszély! Valamilyen szinten nem sikerül neki, legalábbis emberi formában nem. Az átkot a nevelőanya, Haruko töri meg azzal, hogy eléri a kislány boldogan haljon meg és ne egyedül. Így az ő anya-lánya kapcsolatukat nevezhetjük a harmadik résznek. Spoiler vége. A fantasyvel átszőtt cselekmény mögött komoly mondanivaló van emberek közötti kapcsolatokról és arról, hogy az életben miként is boldoguljunk. A válasz végül itt is az lett, hogy két ember kell a boldoguláshoz, ketten kellenek az élmények és a szomorúság megosztásához. 


Az animáció gyönyörű, esetleg annyi lehet zavaró, hogy a figurák a nagy szemekkel kissé komolytalanok a témához. De ettől eltekintve tele van színnel a képi világ, minimális a számítógépes behatás, a karakterdizájn is rendben van (az említett szemektől eltekintve ugye). A betétdalok is szépek, még ha az opening és az ending nem is annyira. Bár a finálé rész záródala kiemelkedő, fülbemászó és megindító. Röviden, mindenképpen egy igényesen elkészített anime egy viszonylag régi évből.

Ha létezne 1001 anime, amit meg kell nézned, mielőtt meghalsz lista, az AIRnek mindenképpen szerepelnie kellene rajta. Igényes animáció, mondanivalóval rendelkező történet és kissé művészi is, és tele van érzelmekkel. Nálam 10/10-et ér. 

2013. augusztus 20., kedd

Carry on my wayward son

augusztus 20, 2013 0 Comments

Őszintén bevallom, nem vártam a 8. évadát a sorozatnak, így nyárra is csúszott a megnézése. Az előző kritikákból ki is derülhet, hogy miért is féltem: a történet mintha kiégni látszana. Végül az ismerősöktől hallott biztató kritikák vettek rá arra, hogy folytassam a Supernaturalt. És végül sikerült kellemesen csalódnom. 

Tartalom:
"A leviatánok legyőzése után Dean a Purgatóriumban ragadt, azonban különös körülmények között mégis sikerült kikerülnie onnan egy vámpír segítségével. Eközben Sam a régóta vágyott normális életét próbálja élni, azonban Dean felbukkanásával ez meghiúsul. A testvéreknek egymással kell szembenézniük, saját démonaikkal leszámolni. Eközben a prófétára, Kevinre az Alvilág királya, Crowley is vadászik, hogy megismerje a démon tábla titkát."

Forrás: Saját kútfő


Az évad elejéhez rengeteg türelem kellett, hiszen érezhető volt rajta az előző két évad teszetoszasága. Még egyszer (és remélhetőleg) utoljára kellett végignézni egy a testvérek közötti titkolódzós részt, és a Pokolba se kerül senki többé. Sokadjára ezek az esetek már súlytalanná válnak.
Ami viszont kicsit érdekesebbé tette az elejét az a flashbacken keresztül való múlt feltárás. Így haladt a tényleges cselekmény is, továbbá nem ment el az évad eleje a tényleges Purgatóriumból való szabadulással vagy Sam új életével. A cselekmény a táblákkal foglalkozott tovább, így egy harmadik figurát emelve a fiúk mellé, Kevint. A fiú elég megosztó: egyes rajongók ki nem állhatják, másoknak nincs velük baja. Utóbbiba sorolnám magam: mindenképpen egy kis színt jelentett a történetben egy tinédzser. Bár ezek csak apró dolgok amellett, hogy sikeresen visszahozták a sorozat eredeti hangulatát. A mennybéli dolgok kissé háttérbe szorultak, főleg a vadászok voltak előtérben (a mitológiájuk is bővült). A humor és a jó zenék is visszatértek a sorozatba, amik szintén a fénykort idézték.


A jól felépített cselekmény és a gyönyörű finálé mellett viszont kissé hiányoltam a karakterfejlődést. Dean kissé erőre kapott, talán ennyiben változott ő, de Samnél sok változást nem éreztem. A mellékszereplők közül viszont érdekes volt Castiel megtörése, úgymond visszaangyalosítása emberből, majd a két oldal közötti (a testvérek és Naomi között) vívódásai visszaállították Castielt eredeti szerepébe, többé-kevésbé. Aki még változott, az a 7. évadból ismert Charlie. Már nem tartózkodik a természetfelettitől, hanem részt vesz benne a maga, szerethető módján. És kicsit ő is megismertük. Még Crowleyról érdemes megemlíteni, hogy a figura még hozza a megszokott formáját, de már megmutatkozott, hogy nem is olyan legyőzhetetlen, mint aminek hiszi magát.

Visszatekintve a Supernatural nyolcadik évadára, bizony elmondható, hogy régen nem volt ilyen jó. A nehézkes első lépések után újra felbődült az Impala motorja, szeltük Amerika útjait, és közben gankeltük a son of bitcheket. Jó öreg Supernatural, ahogy szeretjük. Carry on my wayward son, ez megér egy 8/10-es pontszámot.

Legjobb epizódok (szerintem):

  • What's up, Tiger Mommy?
  • LARP and the real girl
  • As Times Goes By
  • Everybody Hates Hitler
  • Man's Best Friend With Benefits
  • Remember The Titans
  • Pac-Man Fever
  • Sacrifice

2013. augusztus 19., hétfő

Vérből születtünk

augusztus 19, 2013 0 Comments

Martin Scorsese a gengszterfilmek egyik legismertebb rendezője. Olyan filmeket köszönhetünk neki, mint például a Svindlerek, a Nagymenők vagy az Oscar-díjas remake-jét, A téglát. Természetesen, ezeken kívül más műfajokban is alkotott, de legtöbbünknek mindenképpen a rossz fiúkról szóló történetei lehetnek ismerősök. A 2002-es filmje, a New York Bandái sem tér el ettől a témától. Az 1860-as évekbe repít minket Scorsese, az első bevándorlási hullám történéseinek helyszínére, és az éppen születendő New York legelvetemültebb bűnözői közé. 

Tartalom:
"Martin Scorsese New York bandái című filmje az 1860-as években, Manhattan déli részén játszódik a forrongások idején. A történet szereplőinek otthona az Öt Pont, Amerika egyik legszegényebb környéke, ahol folyton rivális bandák vívtak háborút az utcák feletti hatalomért. A legkülönbözőbb illegális tevékenységekhez ideális terep volt a New York-i kikötő és a virágzó Wall Street üzleti negyede (itt volt Barnum híres amerikai múzeuma is) közé eső terület. Ekkor játszódik Amsterdam Vallon, egy ifjú ír-amerikai története. Tizenöt év javítóintézet után, mikor végre kiengedik, visszamegy az Öt Ponthoz, hogy bosszút álljon a Hentes Billen, aki édesapját szeme láttára megölte. A bandavezér hatalma azóta csak nőtt, s most még nagyobb kegyetlenséggel harcol az új ír bevándorlók ellen. A tizenöt évvel korábbi döntő győzelmet, melynek az öreg Vallon is áldozatul esett, minden évben megünnepli. A fiú erre a napra vár, hogy méltó bosszút álljon apjáért."
Forrás: Port


A film legalább tíz Oscar-jelölést kapott, Scorsese pedig a Golden Globe átadón el is nyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, viszont az Oscar-díjak közül egy sem jutott ki filmjének. Hol lehetett a hiba? Hiszen a New York bandái hangulata nem fogható semmihez, a néző könnyen beleélheti magát az Öt pont világába. A rendező vezeti a befogadót: megismerjük a bandák felépítését, az ellenfeleket, a bandák és az városi vezetőség közötti helyzetet, továbbá a helyi problémákat is megismerhettük. Összességében egy eléggé hihető és átélhető korrajzot tárt nézői elé Scorsese. Ennek a köntöse mögé van rejtve a bosszú történet. Főhősünk, Amsterdam apját megöli az ellenséges banda vezetője, Hentes Bill, és természetesen a fiú igyekszik bosszút állni. Spoiler veszély! Talán a film feléig érdekes is ez a bosszúállási kísérlet, hiszen Amsterdam a másik bandába küzdi be magát, Bill bizalmába férkőzik. És ezek után próbál bosszút állni rajta, ami sikertelen lesz először, de végül mégis beteljesül. És úgy hiszem itt van a gond a filmmel. Spoiler vége. Hosszú lett, túlságosan is ez a történet. Olyan, mintha a tetőfokot elnyújtották volna a végtelenségig, amitől a nézőnek olyan érzése lett, mintha sose lenne vége. Így, elnyújtva nem is váltotta ki kívánt hatást a sztori. Ha hamarabb fejeződik be a történet, vagy egy kegyetlenebb véggel, talán Scorsese elnyerte volna az Oscar-díját. 


Ahogyan már fentebb kifejtettem, a kivitelezéssel nincs sok hiba, hiszen teljesen átélhető a kor. Scorsese reális világába tehetséges színészeket is helyezett el. Bosszúálló ifjúnkat az új James Deanként emlegetett Leonardo Di Caprio alakította. Még korai filmje ez Di Capriónak, így nem igen érezni, hogy egyáltalán érdekessé teszi-e Amsterdam karakterét. Csak egy tipikus, sablonos archetípus marad. Camaron Diaz karaktere, Jenny érdekesen indul, mint profil zsebtolvajnő, de a film vége felé az ő figurája se nyújt különösebbet, nem lesz már érdekes. Pedig azért Diaz megtett mindent. Aki viszont kiemelendő, az Daniel Day-Lewis, mint Hentes Bill. Végig érdekes marad a figura, megfontolt és kegyetlen is, ahogy az egy erőskezű bandavezérhez illik. 

Hiába a sok Oscar-jelölés, a New York bandáit mégsem érzem egy kiemelkedő filmnek. Egyszer meg lehet nézni, mert érdekes kort mutat be, nem mindennapi gengszterekkel, így kap 7/10-es pontszámot. De három óra nagyon sok ennek a bosszú-történetnek. 

2013. augusztus 7., szerda

Túl a 200. bejegyzésen

augusztus 07, 2013 0 Comments

Sziasztok!

Már elhaladtunk a 200. bejegyzés mellett is. Ez a bejegyzés a Mona Lisa mosolya volt három héttel ezelőtt, július 19-én. És ahogy látható, a blog sok változáson ment át.

Például, eltűntek a szépirodalmi regényekről szóló kritikák. Ahogyan már említettem, ezek a közel jövőben angolul lesznek közölve egy másik blogon, az Addiction to Literature-ön. Egyelőre még csak régi beadandóim vannak fent, de idővel saját, tanulmányaimon kívüli írások is kerülnek fel.

Itt pedig, új, magazinszerű kinézeten folytatódik a popkultúra felfedezése. Kommentelni is lehet nyugodtan. Ha kétszer frissítitek az oldalt, megjelenik a lehetőség erre a bejegyzésnél. 

További szép nyarat, és jó olvasást az Antiganén! 

Chibi Zsó


Az utolsó egyszarvú

augusztus 07, 2013 0 Comments

Gondolkodtatok-e már valaha azon, hogy miért szólnak a meséink olyan lényekről, amelyek nem is léteznek? Mint sárkányokról, griffekről vagy épp egyszarvúkról. Talán régen léteztek, de elpusztultak? Vagy mi nem figyelünk rájuk? Peter S. Beagle híres meséje, Az utolsó egyszarvú nem erről szól, természetesen, de kicsit válaszol ezekre a felvetésekre is. Az ajánlást, mellesleg, köszönöm Ginának. 

Tartalom:
"A világon utolsónak maradt, halhatatlan egyszarvú vándorútja eltűnt társainak felkutatósára és megmentésére a Vörös Bika fogságából - valójában prózában írt költemény, filozofikus tündérmese, melyben Jóság és Gonoszság azért ütközik, hogy a rabbá tett Szépség szabad legyen. Az egyszarvú útja során társakra is lel, akik saját maguk is „megváltásra" várnak."

Forrás: Libri

Nehéz erről a történetről írni. Tele van érzelmekkel, talán a legmelankolikusabbakkal, melyeket nehéz szavakba önteni. A látszólagos boldogság mögött mindig ott remeg valami szomorúság, beletörődés is. Az élet nagy kérdéseit szegezi a nézőnek a maga mesei módján. Egy elgondolkodtató mese, ami talán nem feltétlen csak gyerekeknek szól. Jó kérdés: minden az, aminek látszik? Egy béna varázsló nem lehet hős? A fehér kanca biztos, hogy fehér kanca? Mindenkiben megvan a hős vagy az egyszarvú - épp ahogy hívni akarjuk -, de kérdés, hogy az a dolog, ami bensőnkben lakozik, mindvégig megvan bennünk, vagy csak idővel bontakozik ki? Schmendrig, Molly Grue és az egyszarvú kalandjai során választ kapunk a kérdésre. 


Maga a rajzfilm még a '80-as években készült, de ennek ellenére igényes és szépen kidolgozott animációról beszélhetünk. A háttér szépen kidolgozott, a mozgás szintén. Egyedül a figurák hathatnak kissé gyermekinek a könyv adaptáció ismeretében, de hamar megszokható és megszerethetőek a szereplők. A csodálatosan megrajzolt világot Jimmy Webb gyönyörűen megkomponált dalai kísérik, így még érzelem dúsabbá téve az egész történetet. 

Nehéz sokat beszélni Az utolsó egyszarvúról, hiszen olyan mély mese, hogy nehéz az egésznek a mondanivalójához méltóan beszélni. Ha lenne 100 híres animációsfilm vagy ehhez hasonló lista, ezt a mesét mindenképpen szerepeltetném rajta. 10/10-es alkotás, mindenkinek meg kellene néznie kortól és nemtől függetlenül. 

2013. augusztus 4., vasárnap

Merida, a bátor

augusztus 04, 2013 0 Comments

Az Aranyhaj bejegyzésben említett gyermekek aktuális problémáját feltáró témát folytatja a Merida, a bátor is. Az elmúlt évben a Disney és a Pixar összedolgozva elrepítenek minket északra Skóciába. A mese nem az, ami első ránézésre tűnhet. 

Tartalom:
"Fergus király birodalma a skót Felföldön terül el. A lánya, Merida hercegnő nem tiszteli a hagyományokat, a saját életét akarja élni. Szembeszáll a régi szokásokkal és a hatalmas hadurakkal, a masszív Lord MacGulfinnal, a mogorva Lord Macintosh-sal és a kötekedő Lord Dingwall-lal. A tetteivel akaratlanul is káoszba sodorja a királyságot és saját magát. Merida minden tudására szükség van, hogy megtörje a szörnyű átkot. Bátorságával példát mutat a népének, és elfoglalja méltó helyét a legnagyobb hősök sorában."
Forrás: Port

A mese sokáig feminista-szerű történetnek hathat. Ott van Merida, aki a lányos dolgok helyett (mint például etikett, udvariasság, varrás) fiúsabb dolgok érdekli, főleg az íjászat. Nem akar megházasodni szülei akarata ellenére, ő a saját útját akarja járni. A történetnek nem ez a fő témája, de a problémának ez a katalizátora. A mese arra próbál rávilágítani, hogy szülők és gyermekeik között megértésre és kölcsönös elfogadásra volna szükség. Mert hiába az erről szóló történetek, nagyon kevés családban tudja a két fél nézeteltéréseit megbeszélni. Ugyanebben a helyzetben van Merida is édesanyjával is: hagyományőrzőnek lenni vagy beteljesíteni a saját sorsát? A probléma természetesen megoldódik, még ha egy ismerős jól bevett formával, átváltozással (és persze amit már elsütöttek a Mackótestvérben). 


A történetben nem látunk újdonságot a probléma felvetésen kívül, viszont a kivitelezés rengeteg dicséretet érdemel. A skót tájak lélegzetelállítóak, nagyon valóságosnak hatnak. Aztán különös figyelmet fordítottak a ruhák mozgására is, és még Merida hajának mozgására is, amit nem lehet valami egyszerű feladat meganimálni. És ezek az apróságok rengeteget hozzáadnak a karakterekhez, sokkal jobban visszaadják jellemüket, és így könnyebb megszeretni őket. A Merida, a bátor másik erőssége a színes és szórakoztató figurák. 

Kedves, szórakoztató mese aktuális gyermeki problémákkal, de megmerem kockáztatni, hogy aktuális felnőtt problémákkal is. Minden szülő üljön le gyermekével ehhez a meséhez. 8/10 pontos a Merida, a bátor. 

2013. augusztus 2., péntek

Nagy gubanc

augusztus 02, 2013 0 Comments

Mindenképpen érdekes trendnek lehetünk szemtanúi az animációs filmek világában. Ha visszaemlékezünk, régi, gyermekkori meséink az élet alapjaira tanítottak minket: szeretet, megértés, igazságosság és sorolhatnám a végtelenségig. A mai rajzfilmek (legalábbis az igényesebb része) úgy érzem, a gyerekek mai, aktuális problémáival foglalkoznak. Ebbe a trendbe sorolnám a Disney 50. rajzfilmjét, az Aranyhaj és a nagy gubanc című rajzfilmet. 

Tartalom:
"A bájos Aranyhaj egy toronyban él. A gonosz boszorkány még csecsemőkorában rabolta el a királylányt, azóta tartja bezárva. Aranyhaj egyhangú élete megváltozik, amikor a toronyban talál menedéket üldözői elől a királyság legkeresettebb banditája. Flynn Ryder felbukkanása jó alkalom arra, hogy Aranyhaj kiszabaduljon Nyanyabanya rabságából. Alkut köt tehát a jóképű fickóval, és ezzel kalandokkal teli utazás veszi kezdetét. Ebben társuk egy állandóan aggodalmaskodó kaméleon, egy szuperló és néhány haramia. Közben fény derül Flynn igazi kilétére."

Forrás: Port


Természetesen a gyermeki problémát megelőzően rengeteg minden van ebben a Disney-Pixar mesében, ami valahogy hiányzott az elmúlt évek animációs filmjeiből. A báj? A varázslat? A tanulság? Humor? Meglehet, de inkább más problémáról van itt szó. Inkább az lehetett a probléma, hogy a Disney nem mert megújulni. Évek óta a jól bejáratott sablonokra fűzte fel történeteit, amelyek persze szórakoztatóak, de különös nagy sikert és színt nem jelentettek. Az Aranyhaj sikerének kulcsa mindenképpen, hogy mert és képes volt megújulni. Például főhősnőnk, Rapunzel nem a hagyományos megmentésre váró hercegkisasszony, hanem olyan, aki képes magán segíteni. És ami mindenképpen szórakoztatóvá és újszerűvé teszi a történetet, hogy az ő szemén keresztül ismerjük meg a világot: hogy egyszerre csodálatos és gonosz is. Továbbá Flynn sem az a tipikus lovag fehér lovon, akit megszokhattunk már közismert hercegnő történetekből. 



És főgonoszunk, a boszorkány sem mindennapi. Saját érdekei miatt egy hamis életet épít fel Rapunzel köré, és neveli az erdő mélyén, óvva őt az állítólagos veszélyes világtól, mert ő nagyon szereti a kicsi lányát. Ismerős ez valahonnan, nem? Előfordul a való világban pár ilyen álszent szülő, és valamilyen szinten így akadályozza gyermekét, hogy kibontakozzon. Ez volna az a probléma, amivel kezdtem. Érdekes kérdés, hogy ez az üzenet vajon egy gyerek számára érthető-e, de mondjuk ha látja, hogy kedvenc hősei is megbirkóznak nehézségekkel, akik akár a szüleik, talán ad némi bátorságot a gyereknek a való életben is. De ez már egy nehezebb, összetettebb kérdés, ami nem biztos, hogy része egy kritikának.

A friss szereplőkön és történeten kívül a kivitelezése is valami fantasztikus ennek a mesének. Mindig megdöbbent, hogy mennyit fejlődött az animáció, és egyre valósághűen tudják a figurák köré megalkotni a környezetet. A kastély, a lampionok, a ruhák mozgása egytől-egyig fantasztikus. És milyen pontot adhatnék egy olyan szép és szórakoztató mesére, mint az Aranyhaj és a nagy gubanc? 10/10-es pontszámot, mert el kell ismerni, tényleg az elmúlt évek egyik legminőségibb meséje. És az ötvenedik egész estét betöltő Disney nagyfilm. 

2013. augusztus 1., csütörtök

A francia Lara Croft

augusztus 01, 2013 0 Comments

A rengeteg amerikai kalandfilm között mindig felüdülés egy európai alkotást látni, egy franciát még inkább. Az elmúlt évek egyik ismert francia kalandfilmje az Adéle és a múmiák rejtélye. Luc Besson (a Wasabi film miatt lehet ismerős a neve) nem akar többnek látszani ebben a filmjében se, csak szórakoztatni kíván. Mellesleg, az ajánlást köszönöm Annának. 

Tartalom:
"1912-t írunk. Adéle Blanc-Sec, a rettenthetetlen ifjú riporter ég a tettvágytól. Képes bármeddig elmenni azért, hogy véghezvigye céljait. Ha a helyzet úgy kívánja, akár Egyiptomig is elhajózik, hogy különféle méretű és formájú múmiákkal mérje össze erejét. Mindeközben Párizs polgárain lassan eluralkodik a pánik. A Természettudományi Múzeum egyik emelvényén egy 136 millió éves Pterodaktilusz tojás rejtélyes körülmények között kikel, az óriási ősmadár pedig folyamatos rettegésben tartja az égből a francia főváros rettegő lakosait. Ám e szörnyeteg is kevés ahhoz, hogy Adéle Blanc-Sec kisasszony zavarba jöjjön, kinek eddigi kalandjai is számos meglepetéssel szolgáltak már az izgalmak kedvelőinek."

Forrás: Port



Adéle-t nevezhetnénk akár a francia Lara Croftnak is, hiszen hasonló életet él, igaz, egy kifinomultabb stílusban. Fizikai rátermettsége és harcművészetek helyett az eszét használva száll szembe ellenségeivel. Larához viszonyítva Adéle sokkal könnyebben bukik bele a terveibe, amin mi nézők persze szórakozunk. És ennek a kalandfilmnek valahogy ez a lényege. Szórakozni egy kellemesebb, erőszak-mentesebb módon. A mai amerikai filmek inkább az akcióra, a lenyűgözésre mennek rá. Így mindig öröm egy ehhez a filmhez hasonló történet, ahol nem kellenek szuperhősök vagy gigantikus géppuskák, hogy a néző élvezze a filmet. Természetesen, egy amerikai akció/kalandfilmhez hasonlóan a cselekmény itt is sem okoz túl sok meglepetést, bár akadtak meglepő fordulatok, főleg a vége felé. Továbbá kicsit mintha szakítana is a sablonokkal. A lények nem akarják az embereket lemészárolni, csak szerencsétlenségükből akarnak kiszabadulni (mint a dinoszaurusz) vagy teljesen barátságosak és segítőkészek (mint a múmiák). 



Az Adéle és a múmiák rejtélyének összképe a témához illeszkedik. Elbeszélő stílusában is felüdítő, kezdve azzal, hogy van narrátorunk (hasonló, mint az Amélie csodálatos életében), és ezzel jelezve, hogy most inkább egy kellemes mesére készüljünk, mint vad, eposzi küzdelmekre. A színészek sem veszik túl komolyan (jó értelemben) a szerepüket. Főszereplőnk, Louise Bourgoin felszabadult és könnyű játéka megszeretteti Adéle karakterét, finomságának és bájosságának köszönhetően szimpatikus lesz - vagyis ez a benyomás. Továbbá még az ő és társai köré teremtett 20. századi eleji világ is remek hangulatot ad, és csak fokozza a könnyed hangulatot. És kicsit el is varázsol.

Összefoglalva, Az Adéle és a múmiák rejtélye a maga nemében jó film. Az amerikai filmek közben mindenképpen felüdülés, így aki ilyesmire vágyik, annak ajánlott. Nem akarják megváltani a világot, csak ártalmatlan mesébe invitálni a nézőt: 8/10.

Only connect

augusztus 01, 2013 0 Comments

Bevallom, hogy az egyik egyetemi vizsgám miatt néztem csak meg a filmet, mert nem volt időm a könyvre (E.M. Forster Howards end, magyarul Szellem a házban). A történet elég vegyes érzelmeket hagyott bennem. 

Tartalom:
"A Wilcox és a Schlegel-család különös, ellentmondásos kapcsolata tárul föl a múlt század tízes éveiben. A háttér mindehhez az ódon angol kúria. A felvilágosult Schlegel-testvérpár, Margaret és Helen intelligens, művelt, és a kor szokásaihoz mérten rendkívül emancipált. A nővérek megismerkednek a gazdag és nagy múltú Henry Wilcoxszal és feleségével, Ruth-tal. Helen beleszeret az arisztokrata família fiatalabb csemetéjébe. A két eltérő egyéniség azonban nem tud kijönni egymással, ezért útjaik szükségszerűen elválnak."

Forrás: Port


Úgy hiszem, hogy ez a történet könyvként sokkal jobban működhet, mint filmként. Konkrét cselekmény nincsen, a hangsúly a szereplők közötti kapcsolatokon van, és ebből kerekedik ki később a cselekmény. A kezdés in medias res, mindjárt bonyodalommal kezdődik, amivel kezdetét veszi a két család, Schlegel és a Wilcox család érdekesen alakuló kapcsolata. És ami dicséretes, hogy következetes és fokozatos kapcsolatépítés követhető nyomon. Az in medias res kezdés után kissé leül a történet, de utána ismét felveszi a tempót, és visszavonhatatlanul tart a katarzis felé. És hogy ez tényleg élvezhető legyen, viszonylag érdekes karaktereket kell teremteni, de valamiért mégsem fogja meg az embert a történetük. Egyedül Leonard Bast állhat közel a nézőhöz, mivel áldozatként ő csak sodródik a két polgári család különös kapcsolatában. Ami igazán érdekes a szereplőkben, hogy milyen viszony fűzik őket össze. Hogy hol vannak a kapcsolatok. 


És hogy tudtak a színészek megfelelni a kihívásnak, hihetően eljátszani a viszonyokat? Nem volt ilyen téren probléma. Még a mai napig elismert tehetséges színészek játszottak, mint Sir Anthony Hopkins vagy Emma Thompson. És mindenképpen kellemes meglepetés volt az Edward-kori Angliában látni Helena Bonham Cartert. Még ismertebb nevek közül feltűnik Vanessa Redgrave, aki ismét jó alakítást nyújt, még ha csak rövid ideig is. 

A maga nemében nem rossz film, de kicsit türelmet próbáló a Howards End. Remek korrajz, ahogyan azt Forster is megteremtette könyvében, de valami mégis hiányzott a filmből, így 7/10-es pontszám. Hogy mi az a valami? Nehéz megmondani. Mai nézőként mindenképpen lassan, ráérősen meséli el a történetet, továbbá rajta van az a jegy, ami mindenképpen az Oscar díjátadó ízlésébe vág, és sok ilyet láttunk már 1992 előtt és után is. 

Follow Us @soratemplates