2015. június 8., hétfő

# 2014 # amerikai

Whiplash


Rengeteg sztereotípia kering a dobosokról. Ők azok, akik legjobb helyről nézik a koncertet, a dobos a zenész legjobb barátja, bárkiből lehet dobos és így tovább. Azonban erről a zenészről elmondható, hogy nélküle egy banda nem érne egy fabatkát sem. Ritmusérzék, jó hallás és még megannyi képesség szükséges ahhoz, hogy valaki zenére bírjon egy dobot. A Whiplash mondhatni a sztereotipikus dobos ellentétét mutatja be Andrew személyében, akinek, ahogy a legtöbb igazi dobosnak, akadnak nehézségei pályafutása során. 

Tartalom:
"Andrew (Miles Teller) híres akar lenni. New York, tehát az Egyesült Államok, tehát az egész világ egyik leghíresebb zeneiskolájába, a Shaffer Konzervatóriumba jár, dobolni tanul, rengeteget gyakorol, és mindenre képes volna a siker érdekében. Legalább is, azt hiszi. De találkozik egy tanárral (J. K. Simmons), aki még nála is elszántabb. Ő abban hisz, hogy a tehetséget mindenáron fel kell szabadítani, és ami bujkál, azt ki kell préselni a tanulókból. Akkor is, ha kínlódnak, ha sírnak vagy belehalnak. A kezdő zenész és a sokat látott veterán egymásnak feszül. A tanár felveszi a kezdő dobost a zenekarába, de az első örömöt nagyon sok keserűség követi. És egyikük sem adja fel könnyen, amit elkezdett. Mindketten tartják a ritmust..."

Forrás: Port


Nem sok kivetnivalót találni a filmben, nem hiába volt az idei Oscar gála egyik kedvelt alkotása. 
Első sorban érdemes beszélni a mondanivalóról, ami elég erős pontja a filmnek. Mikor is tekinthető jónak egy tanár? Alapjaiban Fletcher szemlélete nem tűnik rossznak: kihozni diákjaiból a legjobbat, azonban ehhez motiválni is kell őket a tanárnak. A komoly, elgondolkodtató rész itt következik: miként lehet ezt elérni? Biztosan mindenki találkozott azzal az őszinte tanártípussal, aki úgy próbál jobb teljesítményt kicsikarni tanítványából, hogy kíméletlenül elmondja annak hibáit. Tapasztalataim szerint ez a tanítási módszer nagyon kevés diákból hozza ki az elvárt hatást, de a Whiplashben Andrew esetében úgy tűnik, működik: a legjobb jazz dobos szeretne lenni bármi áron. Ennél a pontnál hiheti azt a néző, hogy egy, a Fekete hattyúhoz hasonló téma fog következni, de szerencsére nem. Hogy Fletcher, úgymond, emberére talált Andrewban elindul a játék: meddig is lehet elmenni az őszinte tanár módszerével? 


Spoilerek nélkül elmondható, hogy öröm a tanár és diák közti konfliktusokat, egymásnak való visszavágásokat. Miles Teller és J. K. Simmons kettőse nélkül nem is működne ilyen hatásosan a két fél között húzódó harc. A Caravan egész napos gyakorlás vagy akár az első zenekari próba jelenetről is legyen szó, mindegyiknél érezni a színészek játékában a feszültséget, amely a megformált karakterek elszántságából fakad. 
Mivel dobos filmről beszélünk, így a zene semmiképpen sem elhanyagolható elem. A jazz zene remek hangulatot ad a történetnek, de ennél több funkciója is akad: szinte az első perctől az utolsóig ad egy remek ritmust a cselekménynek. Nincs egyetlen jelenet se talán a Whiplashben, amiben a zene és a képsorok ne lennének összhangban egymással, ezzel pedig létrejön a kellő, jól kimért feszültség, amely fenntartja a néző figyelmét. Mindenképpen hatásos felépítés. 

Összességében a Whiplash remek filmélmény és nem csak dobosok számára. Minden megvan benne, ami egy jó filmhez kell: feszültséggel teli történet, tehetséges színészek, jó zene, mondanivaló és mindez ízlésesen elrendezve az alkotásban: 10/10.

Nincsenek megjegyzések:

Follow Us @soratemplates